Híres mosolyok

A Duchanne-mosoly

Ha még sosem hallott a Duchenne-mosolyról, ne feszengjen: a nagyközönség előtt nem igazán ismert Guillaume Duchanne, a 19. századi francia orvos munkássága. Manapság azonban egyre több helyen kezdik alkalmazni a felfedezését: például a pszichológusok, a nemzetbiztonságiak, az elemzők – hogy csak néhány területet említsünk.

Duchanne ugyanis roppant különös dolgot fedezett fel: amikor nem őszintén mosolygunk, másképp mosolygunk, mint amikor egész személyiségünket beleadjuk a mosolyba. Azt találta, hogy a mesterkélt mosolynál csak a száj mosolyog, az őszinte mosolynál a száj mellett a szem környéki izmok is aktiválódnak. A nevetőráncok tehát a szívből jövő mosolynál is megjelennek.

Az őszinte mosolyt azonban a legtöbb ember nem tudja tettetni, csak a vérbeli színészek és önmegjátszók tudják annyira beleélni magukat egy érzésbe, hogy a szemük is mosolyogjon.

Márpedig a Duchanne-mosoly (mert mondanunk sem kell, hogy az őszinte mosolyt a francia neurológusról nevezték el) ereje sokszorosan felülmúlja a „műmájer”-mosolyt. Az emberek ugyanis ösztönösen megérzik, hogy ha csak a száj mozdul meg, az nem az igazi, és nem is értékelik sokra. Persze egy udvariassági mosolytól senki sem vár sokat, de az tény, hogy ha valakinek az esetek többségében szívből jön a mosolya, annak sokkal pozitívabb fogadtatása van. Az emberek (noha sokszor okát sem tudják, miért), kedvesebbnek, őszintébbnek, nyitottabbnak, megbízhatóbbnak, rátermettebbnek, vonzóbbnak stb. tartják az ilyen embereket.

Ezt több kutatás is alátámasztja. Az egyik klasszikus vizsgálatban egy iskolai tabló fotóit adták oda szakavatott pszichológusoknak, hogy válogassák szét a diákok fotóit aszerint, hogy Duchanne-mosollyal vagy erőltetetten mosolyognak.  A nem mosolygós képeket vagy a határeseteket kivették a vizsgálatból. Ezután a képen szereplő nőkkel (merthogy lányosztályról volt szó) évekkel később, 27, 42 és 53 éves korukban interjúkat készítettek, és különböző teszteket csináltattak, hogy megvizsgálják életük különböző aspektusait.

Meglepő eredményre bukkantak.

Azok a nők, akik még egy ilyen hivatalos alkalomnak is, mint a tablófényképezés, szívből át tudták adni magukat, vagyis mosolyuk spontán és őszinte volt, szinte minden szempontból sikeresebbnek vagy boldogabbnak bizonyultak a többieknél. Például nagyobb arányban mentek férjhez, és hosszabb ideig tartott a párkapcsolatuk, jobbak voltak az egészségügyi mutatóik, jobb anyagi körülmények között éltek, és így tovább.

Megéri hát őszintének lenni, és szívből mosolyogni!

A kisbabák elbűvölő mosolya

Nemcsak a szülők, jóformán mindenki elolvad, ha egy pár hónapos csöppség rámosolyog. De mikor kezdenek mosolyogni a csecsemők, és miért kelt ilyen heves emocionális reakciót a kicsik felfelé görbülő szája?

Vannak kutatások, amelyek szerint a magzat már az anya hasában is mosolyog. Az újszülöttek arcán is megfigyelhetünk időről időre egyfajta földöntúli mosolyt, ám a szakértők szerint ez még nem igazi mosolygás, csupán reflex. Jellemző, hogy ez a nem tudatos mosoly főleg álmában vagy az alvás és ébrenlét határán figyelhető meg a picik arcán. Az igazi mosoly csak később jelenik meg. A belső örömöt és elégedettséget kifejező, az ismert és biztonságot jelentő anya, apa látványára, illatára, hangjára adott reakció, vagyis az igazi mosoly körülbelül 6-12 hetes kortól látható a kicsik arcán.

A mosoly a fejlődés egyik fontos állomását is jelzi, mivel ehhez szükség van például az élesebb látásra is. Amikor a baba látása már eléggé fejlett ahhoz, hogy megfigyelje környezetét, és különbséget tudjon tenni az emberi arc és más dolgok között, akkor már képes lereagálni egy szeretett ember közelségét. Ahogy egyre többet tanul meg a világból, és egyre jobban fejlődnek az érzékszervei, késztetést érez arra, hogy kifejezze örömét, amikor jól érzi magát, vagy körbeveszik az ismert és szeretett személyek.

Az evolúcióbiológusok szerint a kicsi babák látása az első napokban-hetekben még nem túl fejlett, de 20-30 centiméteres távolságra már képesek fókuszálni – ez nagyjából az a távolság, amely a gyermekét ringató vagy szoptató anya és kisbabája arca között van. Vagyis a csecsemők már a kezdetektől ismerkednek az emberi arccal. Vizsgálatok szerint a kisbabák sokkal tovább néznek egy pont-pont-vesszőcske típusú sematikus arcot, mint más geometriai alakzatokat. Sőt, még arra is képesek, hogy megkülönböztessenek egy ilyen sematikus arcot egy másiktól, amelyen az elemek (a szemet jelképező karikák, a száj vonala) össze voltak keverve.

Ez azt jelenti, hogy a babák érdeklődése már korán az emberi arcokra irányul. Evolúciós szempontból ez nagyon is érthető: az anyától függő csecsemőnek életbevágó fontosságú, hogy minél hamarabb megismerje azt, akitől az élete függ. Ugyanez fordítva is igaz: az anyák is ösztönösen figyelik kisbabájuk arcának minden rezdülését, hogy tudják, mikor mit érez. A mosoly az az összekötő kapocs, amely mindkét felet megnyugtatja, hiszen azt sugározza: jól vagyok, örülök, hogy itt vagy, minden rendben.

Így hát a mosoly, amely társas életünkben oly fontos szerepet játszik, valójában az első és legerősebb kapocs két ember között. Nem csoda, hogy felnőve olyan nagy jelentőséget tulajdonítunk neki!

Mona Lisa

Ha híres mosolyokról van szó, elsőként a nagy reneszánsz mester, Leonardo da Vinci alkotása ötlik eszünkbe. A kép valóban elbűvölően rejtélyes, és csodálatos technikával van megfestve. Ám van néhány érdekesség, amely a titokzatos mosolyt talán még megfejthetetlenebbé teszi.

1, Először is, a képet Leonardo maga soha nem nevezte nevén. A Mona Lisa nevet Vasari, a kor hírességeit tanulmányozó életrajzíró adta a festménynek.

2, A Mona nem név, hanem a Madonna szó korabeli népszerű rövidítése. Vagyis a kép címe magyarra fordítva annyit tesz, mint Lisa asszony.

3, A portré meglepően dísztelen: az asszony nem visel ékszereket, tündöklő, gazdag mintázatú ruhát. Ma már ez nem tűnik forradalmi újdonságnak, de a korabeli festmények közül a Mona Lisa nagyon kirítt, mivel az ábrázolt személyek mindig a társadalmi státuszuknak megfelelően voltak „felcicomázva”.

4, A Mona Lisa mindig is heves vitákat gerjesztett: ki látható a képen? Tényleg egy korabeli kereskedő fiatal felesége, vagy királyi vérből származó nemes hölgy? Az egyik legmerészebb teória szerint (amelynek alapja a festmény egyik belső rétegéből feltárt szakállas arc) a portré valójában Leonardót magát ábrázolja, vagyis egy önarckép.

5, A festmény meglepően kicsi, legalábbis a legtöbb ember, aki először látja, némileg csalódik. A kép mérete mindössze 77 x 53 cm, és a Louvre-ban már évek óta üveglap mögött, egy elkerített terület mögül lehet megtekinteni, vagyis jó pár méteres távolságból. Ráadásul a Mona Lisa körül mindig nagy a tolongás, így nem csoda, hogy aki először látja, viszonylag messziről, embertömeg közepette, az nem áhítatot érez, hanem többnyire csalódottságot.

A Szajna ismeretlen hölgye: az újraélesztési bábu titokzatos mosolya

Valamikor régen, Párizsban egy ismeretlen, vízbe fúlt női holttestet húztak ki a Szajnából. A fiatalon, körülbelül 16 évesen elhunyt lány feltehetően öngyilkos lett. Egy kétségbeesett cselédlány volt, akit megrontott és öngyilkosságba kergetett a ház ura? Vagy egy előkelő, arisztokrata származású ifjú hölgy dobta el magától az életet?

Soha sem derült ki.

A lány gyönyörű arcán még holtában is olyan földöntúli mosoly ragyogott, hogy a párizsi hullaház munkatársai nem tudtak ellenállni szépségének, és viaszból készült halotti maszkot készítettek a kis hölgy arcáról. Ez a viaszmaszk elvarázsolt mindenkit, aki látta. A párizsi emberek között hamarosan divatba jött ez a maszk – számtalan üvegvitrin dísze lett, mint valami trófea vagy talán műtárgy.

Albert Camus a lány mosolyát a Mona Lisáéval vetette össze, mondván, mindkettő rejtélyes, gyönyörű és ellenállhatatlan. A portré sok művészt is megihletett. Peter Safar, valamint társa, Asmund Laerdal, amikor az újraélesztés gyakorlására szolgáló bábut terveztek, a Szajna ismeretlen hölgyének arca jutott eszükbe. Így sokáig az ismeretlen, 16 évesen elhunyt szépség vonásai köszöntek vissza a bábukról.

Ám hiába próbálták sok százan, sok ezren visszahozni a bábut az életbe, eddig még senkinek sem sikerült életre keltenie a Szajna ismeretlen hölgyét…

Mitől vigyorog a fakutya?

Ha valakire azt mondjuk, hogy „vigyorog, mint a fakutya”, az nem valami hízelgő. Az ilyen mosoly többnyire üres és bárgyú, noha tény, hogy Rejtő Jenőnél még ez is másképp van. Gorcsev Iván vigyorgása például többnyire vonzóan szemtelen mosolyt jelent a humor koronázatlan királyánál.

De mi lehet a fakutya, ami ennyire vigyorog?

A fakutya hétköznapi értelemben egy primitív szánkószerű tákolmányt jelent, amellyel régen az ifjúság a természetes jégen és a jégpályákon csúszkált. Ám a fakutyának tájszóként még legalább 10 jelentése ismert (http://bit.ly/2ncAmxn), köztük az is, amely minden bizonnyal a szólás megfejtését hordozza. Ez pedig nem más, mint a csizmahúzó.

A csizmahúzó egy fából készült, egyik oldalán kivájt deszka – itt lehetett megvetni a lábat, amíg felhúzták a csizmát. Ilyen jellegű alkalmatosságok egész Európában fellelhetők voltak, vagyis nem ősmagyar találmányról van szó. Ám az elnevezése nagyon is szép magyar szóval „fakutya” volt, és mivel a kivájt rész egy tátott szájjal vigyorgó arcot idézett fel az emberekben, megszületett a „vigyorog, mint a fakutya” szólás.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nyelvészek nem rendelkeznek bombabiztos bizonyítékkal arra nézve, hogy tényleg innen ered ez a kifejezés. Ezért van néhány egyéb magyarázat is a tarsolyukban. Például az, hogy a régi pogány magyarok áldozati oltárának közelében állhatott egy kutyaszerű, vicsorító pofájú, fából faragott figura – talán hogy elijessze vagy elnyelje a rossz szellemeket. Ezt nevezhették fakutyának, és a vicsorgó pofarészt vigyorgónak is nevezhették.

Egyesek pedig amellett kardoskodnak, hogy a fakutya a szekér kerekét megkötő kis fadarabként útközben rettentően „visított”, vagyis vigyorgott, így jött létre ez a mondás.

Még egy érdekesség a fakutya vigyoráról. Lewis Carroll Alice Csodaországban című meséjében a vigyor gazdája eredetileg egy macska (grinning like a Cheshire Cat), és ez nehéz feladat elé állította a fordítókat – az eredeti illusztráció ugyanis félreérthetetlenül macskára utalt. Kosztolányi Dezső azonban fütyült az illusztrációra, és nála a lény nemes egyszerűséggel Fakutya lett. Varró Zsuzsa Nevető Macskának nevezte el, Szilágyi Anikó pedig Famacskaként fordítva vágta át a gordiuszi csomót.

A szfinx titokzatos mosolya

A gízai piramisok mellett fekvő szfinxszobor arca erősen megrongálódott az idők során: az erózió és az emberi rongálás egyaránt nyomot hagyott rajta. Az orrát például a 15. századi feljegyzések szerint szándékosan törték le. De még ezen az erősen megviselt arcon is átsugárzik egy rejtélyes, halvány mosoly. 

Ez a különleges, belső nyugalomról és isteni tudásról árulkodó derű igen jellegzetes, és számos egyiptomi szobron megfigyelhető – az alsó képen III. Thotmesz fáraó (i.e. 1479-1425) szobrát láthatjuk: az ő arcát is ugyanaz a földöntúli mosoly ragyogja be.

A fáraókat isteni származásuknak megfelelően szinte mindig idealizáltan ábrázolták. Nem lett volna méltó hozzájuk egy kancsal szem vagy egy aránytalanul nagy, előredőlő fogsor. A szabályos vonások mellett a fenséges mosoly is azt a cél szolgálta, hogy emelje isteni fényüket.

Mivel azt tartják, hogy a gízai szfinx arcát is egy fáraóról mintázták, talán nem véletlen, hogy ugyanez az isteni mosoly tükröződik rajta. A titokzatos oroszlántestű lényt annyi rejtély övezi, hogy ebbe a derengő mosolyba mintha némi csúfondárosság is vegyülne: „Ennyi évezred után sem vagytok képesen megfejteni a titkaimat?”

Nézzünk néhányat eme rejtélyek közül.

1, Nem tudjuk, a szfinx hány éve készült, és kit ábrázol.

A legelfogadottabb elmélet szerint a IV. dinasztia fáraója, bizonyos Hafré építtette, időszámításunk előtt mintegy 2500 évvel. Vagyis a méltóságteljes szoboróriás úgy 4500 éves. Ám mások amellett kardoskodnak, hogy a szfinx legalább 12 ezer éves, és Hafré csupán kiásatta a homokból a szobrot. Az elmélet hívei szerint eme matuzsálemi kor bizonyítéka az oroszlántesten található eróziónyomok sokasága, amelyek arról tanúskodnak, hogy a szobor már akkor létezett, amikor Egyiptom éghajlata kifejezetten esős volt. Mivel az elsivatagosodás már i. e. 8000 évvel elkezdődött, akár ez is igaz lehet.

2, Nem tudjuk, hogy nézett ki valójában.

Egy amerikai archeológus, bizonyos Mark Lehner (a Hafré-elmélet híve) szerint a szfinx egykor színes lehetett, ezt bizonyítják a felületen talált színpigmentmaradványok. Az arc talán vörös, a test többi része kék és sárga színben pompázhatott.

Vassil Dborev egyiptológus szerint a szfinxnek szakálla is volt, de az idővel letört (vagy lehasították). A feltételezett szakáll jelenleg a British Museumban van kiállítva. Mások nem hisznek ebben. Vannak, akik támogatják a szakállas vonalat, de szerintük az csak egy későbbi toldás, nem az eredeti szobor része.

3, Nem tudjuk, miért építették.

A Hafré fáraó elméletét követők szerint a szfinx egyszerűen emléket állít a nagy uralkodónak: fenséges méretei és büszke mosolya a fáraó nagyságát hivatott hirdetni. Mások abban hisznek, hogy az óriásszobor egy csillagászati óra, amelynek fontos szerepe volt a nagy katasztrófák megjóslásában. Érdekesség, hogy az óegyiptomi naptár szerint a következő kataklizmaszerű világvége éppen a 21. századra esik.

4, Nem tudjuk, mi végre kapott saját templomot.

Egy 10 darab királyszobrot magába foglaló épületet találtak a szfinx közelében. Noha szfinxtemplomnak nevezték el, semmi bizonyíték nincs arra, hogy a monstrumhoz tartozna.

+1 érdekesség: a görög mitológiai Szphinx és a gízai Szfinx között az a hasonlóság, hogy mindkettő oroszlántestű, emberfejű lény. A meglepő hasonlóság mellett azonban még érdekesebbek a különbségek. A görög lénynek, amelynek találós kérdését (Reggel négy lábon jár, délben két lábon, este pedig három lábon, mi az?) Oidipusz fejtette meg, ezenkívül szárnyai is voltak, és arca női arc volt. Az egyiptomi szfinx ezzel szemben szárnyatlan, és szinte bizonyosan férfivonásai vannak (voltak). A görög Szphinx kifejezetten gonosz természetű volt, az egyiptomiról viszont feltételezhető, hogy minimum ártalmatlan, sőt, akár jóindulatú lény lehetett – ha elfogadjuk, hogy vagy isteni eredetű volt, vagy csillagászati objektum.

A kutyák emberinek tűnő mosolya

Mosolyognak-e a kutyák? Erre a kérdésre a tudósok és a gazdik feltűnően más választ adnak.

A gazdiknak semmi kétségük afelől, hogy négylábú kedvencük igenis tud mosolyogni. Sokan amellett kardoskodnak, hogy kutyájuk nemcsak egyféleképpen tud mosolyogni, hanem a mosolyok egész repertoárját képes produkálni, a behízelgő mosolytól a kaján vigyorgásig.

Az állati viselkedést tanulmányozó tudósok (etológusok) szerint viszont a kutyák mosolya nem igazi mosoly, legalábbis nem emberi értelemben. A kutyák vigyorinak tűnő arckifejezése sokszor csak anatómiailag hasonlít a mosolyra. Például sok fajtánál, amikor az eb a nagy hőségben nyelvét kinyújtva liheg, a szájvonala enyhén felfelé kunkorodik, és ettől tűnik úgy, mintha mosolyogna. Továbbá vannak olyan fajták, mint például a szamojéd, amely már megjelenésében olyan, mintha mosolyogna. De ez is megtévesztő, mert csak a felfelé ívelő szájvonal hat az emberi képzeletre. Ha pedig nem „anatómiai mosoly”-ról van szó, az etológusok szerint a mosolygónak tűnő eb csupán egy tanult mintát követ, aminek nincs köze a valódi mosolyhoz.

Van azonban néhány állítás, amellyel ezek a tudósok egyetértenek, vagy legalábbis nem cáfolják, és ha ezeket összevetjük egymással, az jön ki, hogy a kutyák mosolya akár egészen közel is állhat ahhoz, amit mi, emberek mosolynak tartunk.

Nézzük meg ezt közelebbről.

Csányi Vilmos, a világhírű hazai etológus leszögezi, hogy 

1. a kutyák egyrészt rendkívül gazdag érzelmi életet élnek, 
2. elképesztő mértékben rá vannak hangolódva a gazdájukra 
3. gyakran megpróbálják utánozni az embert, 
4. gyorsan megtanulják, mivel szerezhetnek örömet a gazdájuknak.

Ha ezt a négy tényt megfontoljuk, ezekből könnyen levezethető, hogy a kutyák adott esetben mégiscsak képesek az emberi mosolyhoz nagyon közeli jelenségre. Fontos: amikor emberi mosolyról beszélünk, akkor a jókedvében mosolygó ember a példánk. Mosolyogni ugyanis szoktunk kínunkban, félelmünkben, a rádöbbenés pillanatában vagy udvariasságból is. 

Ám most csak az örömteli mosolyt nézzük meg – képesek-e tehát a kutyák jókedvüket mosolyban kinyilvánítani?

Kezdjük hát az 1-es ponttal. Ami az érzelmi vonalat illeti, a gazdáknak nem kell bemutatni azt a tényt, hogy a kutyák érzelmi világa milyen sokrétű. Tudnak vidámak, szomorúak lenni, elcsüggednek, szoronganak, félnek, dühösek, és így tovább. Az emberre való ráhangolódás (2-es pont) sem új annak, akinek volt már kutyája. Csányi Vilmos megjegyzi, hogy a kutyakölykök példátlan módon az embert részesítik előnyben a fajtásaik helyett, annyira fontos nekik az emberi társaság. Még akkor is vonzódnak hozzánk, ha ijesztő vagy fájdalmas élmény éri őket a közelünkben. A farkaskölykök vagy más állatok kölykeire ez nem mondható el.

Valószínűleg ezt mi, emberek akartuk így, hiszen az évezredek során mindig azokat a kutyákat tartottuk meg és szaporítottuk tovább, amelyek jól érezték magukat az ember társaságában. Csányi Vilmos rámutat arra is, hogy nemcsak a kutya természetében, hanem anatómiájában is megmutatkozik, mennyire az emberre van hangolva. 

Egy példa: sok kutyafajta szemének van egy fehér része is. Ez az apróságnak tűnő dolog hirtelen nagyon fontossá válik, ha valaki a szemét is szeretné kommunikációra használni – a fehér rész ugyanis megkönnyíti, hogy tudjuk, épp merre néz az ember – vagy éppen a kutya. Ennek köszönhető, hogy az ember nemcsak szavakkal, hanem a testhelyzetével, rámutatással vagy akár a tekintetével is jelezhet valamit a kutyájának – és fordítva. 

A kutya tehát minden idegszálával az embert lesi. Igyekszik kitalálni, mikor örül az ember, mikor bánatos, mikor lobban haragra, merre néz éppen, milyen arcot vág, és olyan bonyolult szituációkat is felfog, amikor az ember kineveti – és sok gazda szerint ilyenkor a megsértődés tipikus jeleit mutatja.

Csányi Vilmos arról is ír, hogy a kutyák sokszor megpróbálják utánozni a gazdájukat (ez volt a 3-as pont). Saját kutyái példáját hozza fel, például amikor a szánkózó gyerekek mellé felkéredzkedik a kutyája, mert ő sem akar kimaradni a vidám kalandból. Az utánzó szándékot gyakran azért nem vesszük észre, mert a kutyának nincsenek kezei, hogy egyértelmű legyen, mit akar csinálni.

Vegyük sorra az eddigieket! A kutyák tehát érzelmileg (is) az emberre vannak hangolódva, szeretik utánozni az embert, és természetesen szeretnének minél többször örömet szerezni szeretett gazdájuknak (4-es pont).

Ha a kutya mosolyt lát az ember arcán, megeshet, hogy utánozni akarja, főleg, hogy érzi, ez az arckifejezés a jókedvvel jár együtt. Ha sikerül mosolyféle kifejezést öltenie, a gazdi nagy valószínűséggel megdicséri, vagy más jelét adja örömének. A kutya tehát feljegyzi magának, hogy az arcizmok eme állását meg kell jegyezni, és lehetőleg minél gyakrabban alkalmazni, mert akkor a gazdi is örül. Ám ha a gazdi örül, a kutya is átveszi örömét, és végül a tanult mintából egy mosolyhoz hasonlító mozdulat lesz, amit jókedv kísér.

Mindez összességében nagyon közel áll ahhoz, amit mi, emberek, mosolynak nevezünk!

Így elmondható, hogy noha a kutyák ösztönösen nem mosolyognak, ám egy szerető gazdival együtt élve hamar megjelenhet náluk ez az arckifejezés és az ezzel járó jó érzés, ami már tanult mosolynak nevezhető.